Az Oroszlán és a Farkas

Miután a Császár megtalálta elveszett gyermekeit, elkezdte egyesíteni a különálló uradalmakra szakadt emberiséget. A Császár Légiói elvitték az igaz hitet mindazoknak, akik hallgattak szavára, és a halált azoknak, akik nem. Hatalmas háborúk pusztították a galaxist, sokan inogtak meg hitükben, és fordultak el a Császár fényességétől. Néhányan közülük érdemes emberek voltak, ám félrevezették őket. Néhányan zsarnokok és árulók, akik kapzsi módon próbáltak hatalomra törni. És néhányan meghallgatták a Káosz démonainak suttogását, harci lobogóikat az egész emberiség ellen emelve fel. Az űrgárdisták pedig végtelen háborúikat vívtak az eretnekekkel. Rendíthetetlenek voltak, erősek, vezetőik pedig halhatatlanok.

A háborúkat nemcsak a renegátok ellen vívták, hanem az orkok, az eldák és más megnevezhe- tetlen szörnyűségek légiói ellen is. Azon kor volt ez, ahol az egyszerű ember is győzelmet arathatott, és kivívhatta a Császár figyelmét. Egy sötét kor, a szörnyű mészárlások és a nemes hőstettek kora. De a remény kora is! Az élő Császár az emberek közt járt, és elvitte nekik egy stabil és békés birodalom ígéretét, a szabadság ígéretét, ahol nem kell a Sötét Erők zsarnokai, és csatlósaik kénye kedvének kiszolgáltatva élni.

Abban a szörnyű, ám ugyanakkor nemes korban a primarchák élő istenekként járták a világokat. Az Összeomlás előtti időkben, a Császár Horust kedvelte leginkább fiai közül, és az emberiség urának minden oka megvolt, hogy büszke legyen. Az emberiséget győzelemből győzelembe vezette. Nemes volt és büszke, mindenki tisztelte, és bízott benne. Ő volt a legbátrabb a bátrak közt, a legerősebb az erősek közt. Szavai szónokiak voltak, nézetei ésszerűek és igazságosak. Adott szavát minden körülmények közt betartotta, gondolatait törvényekbe foglalták. Csatában sosem akadt legyőzőre.

Horus mindig is első volt a primarchák közt, de voltak köztük, akik vetekedtek hírnevével: Jaghatai Khan, a Fehér Sebhe- lyektől, aki mestere volt a villámgyors rajtaütéseknek. A szárnyas Sanguinius, az éles szemű és tiszta szívű. Leman Russ az Űrfarkasok primarchája, a féktelen, vad és merész harcos. És természetesen ott volt a szűkszavú Lion El'Jonson, kinek hallgatása mély bölcsességet takart. A primarchák egy testvériséget alkottak, és mint minden testvér közt, köztük is jelen volt a rivalizálás: szinte hajszolták a győzelmeket, hogy ezáltal elnyerjék a Császár figyelmét. Ugyan a legtöbb testvér- hez hasonlóan, őket is szoros kötelékbe kovácsolta a közös vér, de nem szűnt meg köztük az örökös viszálykodás sem. Néha pedig ezek az ellentétek hevesebben törtek fel köztük. Ennek egyik leghíresebb és leghosszabban elhúzódó példája éppen Russ és Jonson közt esett meg.

Azt beszélik, hogy ez a két ember már első látásra ellenszenvet táplált egymás iránt, mikor először találkoztak a nagy márvány csarnokban a Császár Palotájában, még az ősi Földön. Russ túlságosan lenézőnek és zárkózottnak gondolta Jonsont. Jonson pedig meg volt győződve róla, hogy Russ hencegő és közönséges. Azt is beszélik, hogy amíg a Terrán tartózkodtak, alig váltottak egy két szót egymással, mivel Jonson keveset beszélt és ezt Russ sértésnek vette.

Jonson amilyen szűkszavú volt, olyan bátor és erőskezű vezére embereinek. A Nagy Keresztes Hadjárat idején csak ő és Horus tudott több győzelmet felmutatni, Russnál. Russt viszont mindig is a hírnév és a megbecsülés érdekelte, mindig nagy odaadással mesélte hőstetteinek történetét, éppen ezért érthető, hogy felbőszítették társai sikerei. Az események Dulan világán tetőztek be végleg, amikor a Sötét Angyalok és az Űrfarkasok lerohanták a bolygó urának, Durathnak Karmazsin Erődjét. Durath személyesen sértette meg a Császárt, és tízezer hívőt áldozott fel a patrónusául szegődött démonnak, hogy az szavatolja győzelmét. Mindkét primarcha meg akarta szerezni az áruló fejét.

Russ mindig is forrófejű volt és úgy gondolta, neki kellene a rohamot vezetni. Durath azt állította, hogy Russ a Császár ölebe, és szívesen etetné meg Russ szívét a grox-ával. Fenris ura erre szörnyű dühbe tört ki, és eldöntötte, hogy eltörli ezt a szégyenfoltot becsületéről. Megfogadta, hogy személyesen pusztítja el Durathot, és vágja ki az áruló szívét. Olyannyira dühös volt, hogy utasította Jonsont: álljon félre és hagyja, hogy az Űrfarkasok rohanják le a Karmazsin Erődöt elsőként. Jonson viszont, aki napokig tervezte az offenzívát, saját maga derítette fel az erőd gyenge pontjait, megtagadta ezt a kérést, és rögvest megindította a támadást. Ezután a Sötét Angyalok lerohanták a hatalmas citadellát, Jonson pedig megölte Durathot a várfalon folytatott végső csatában. Russ ekkor egy elhúzódó kézitusába keveredett a várfal tövében, és csak végignézhette Jonson győzelmét, miközben üvöltött szörnyű haragjában.

Haragja oly nagyra duzzadt, hogy mikor a csata véget ért, és Jonson győzedelmesen állt Durath csarnokábam, Russ odament hozzá és megütötte a Sötét Angyalt. Jonson erre talpra állt, és visszaütött. A nagy csarnok kiürült körülöttük, ahogyan a két primarcha egymásnak esett. Embereik mind őket nézték, miközben bátorító kiáltásokat eresztettek meg a küzdők felé. Egy napon és egy éjszakán át küzdöttek, tökéletes összhangban az emberfeletti erő és gyorsaság tekintetében. Russ volt az erősebb, Jonson pedig a gyorsabb, küzdelmük kiegyensúlyozott volt.

Mindketten kitanulták a pusztakezes harc minden fortélyát a Császártól és Horus nagymestertől. Mindketten ismerték a legapróbb trükköket és fogásokat is. A harc kitódult a teremből, át a csatatérre. Egy teljes nappal később a két küzdő fél fáradtan nézte egymást Durath erődjének romjai fölött. Russ, aki éppoly gyorsan lobbant haragra, mint amilyen gyorsan képes volt jókedvre derülni, hirtelen meglátta a történtek vicces oldalát, és elkezdett tiszta szívből nevetni. Számára a harc véget ért: mindkét ember ereje fel lett mérve, és becsületük ki lett elégítve.

Jonson viszont nem volt jókedvű, lassan dühödött be, de ugyanilyen lassan bocsátott is meg. Russ első ütését pedig álnok cselekedetnek tartotta. Amíg Russ önfeledten nevetett, Jonson odament hozzá, és úgy ütötte meg a másik primarchát, hogy az elájult. Az elalélt Russt saját emberei vitték ki az erődből, a Sötét Angyalok gúnyolódásától kísérve. Jonson ezek után gondolta úgy, hogy a becsületén esett csorba ki van köszörülve.

Mire Russ felébredt, a Sötét Angyalok már elmentek, a Császár szólította őket magához, hogy részt vegyenek az Alisore hadjáratban. Ezek után Russ megfogadta, hogy megbosszulja Jonson alantas ütését, és ezzel megkezdődött a századokon át tartó ellentét a két rendház közt. Még napjainkban is, amikor az Űrfarkasok találkoznak a Sötét Angyalokkal, egy emberük kiáll Jonson egyik fiával, és a küzdő felek harcba szállnak rendházaik becsületért.

Fordította: Hmuda & Rince